Tegnap alig lépem át a szobám küszöbét, a kitömött sárgarigó, mely a könyvesszekrényemen gubbaszkodik, panaszosan mereszti rám az üvegszemét. De csak az egyiket.
- A másikat kivette Szélvész kisasszony - ezt panaszolja a félszemű rigó.
A virágcserepek szomorúan tátogatják a szájukat az ablakban.
Az ám, látom csakugyan, hogy az íróasztal fölött a kis angyalszobor mind a két kezét a szája elé tartja.
- Csupa sár a szám. Szélvész kisasszony belém tömte a cipót, velem etette meg a pogácsát.
Az íróasztalon a tintásüveg - no, a tintásüveg nem tud beszélni, mert a száján áll, fenékkel fölfelé. Egy csöpp nem sok, annyi tinta sincs benne. Hanem az asztal közepén valóságos fekete tenger locsog. Fehér rózsaszirom úszkál rajta csónak gyanánt, az meg a vázából van kitépve.
No, ez már több a soknál. Veszem a zsebkendőm, megfonom korbácsnak, s átszólok a másik szobába:
- Gyere csak, Szélvész kisasszony!
Szélvész kisasszony bekukkant az ajtón, de csak a fejével, amin lobog, ragyog az aranyerdő.
- Tessék, apukám! Datolya van a kezedben vagy csokoládé?
Apu megszégyelli magát, belecsúsztatja a zsebkendőt a papírkosárba, s már mosolyog is a szája.
- Gyere csak, Szélvész kisasszony, csodát látsz az íróasztalon: kis kacsa fürdik fekete tóban.
- Jaj, apukám, láttam már én azt! - tűnik el az aranyerdő az ajtó mögött. S kisurran Szélvész kisasszony a szobából, ki a konyhából, de még a tornácról is. Már kint ijesztgeti a Sajó kutyát a hóban:
- Úgy ám, öreg, ha nem szolgálsz szépen, akkor megúsztatlak az apuka íróasztalán a fekete tengerben.
Mire az ölemben visszacipeltem Szélvész kisasszonyt, akkorra a fekete tengerből kicsordult a fekete patak. Kipp-kopp, kipp-kopp - potyogott le az íróasztal sarkán, éppen arra a porcelán királyfira, akit ott felejtett Szélvész kisasszony az asztallábhoz támasztva. Porcelán királyfinak is éppen az orrára, annak is a leghegyére.
- No, ebből mindjárt szerecsen királyfi lesz - ijesztgettem Szélvész kisasszonyt, mire ő haragosan ráncba szedte a homlokát, mint mikor a liliomszirmot összeráncosítja a napsugár.
- Úgy kell a haszontalannak! Hogy merte fellökni az én apukám íróasztalán a tintát.
- Hát a porcelán királyfi szeleskedett itt? - csaptam össze a kezemet.
- Hát persze - törleszkedett hozzám Szélvész kisasszony. - Tulajdon két szememmel láttam, ahogy föllökte a tintát. Rá is kiáltottam, hogy majd adsz neki, amiért be mert jönni a szobába, mikor ide senkinek se szabad belépni.
- Úgy? Hát te akkor hogy mertél bejönni?
- Én? Hiszen én csak a kulcslyukon kukucskáltam be. Jaj, dehogy merném én ide betenni a lábamat!
- No, jól van - bólogattam elégedetten. - Hanem most már légy bíró, ha ilyen szófogadó kislány vagy. Mit csináljunk ezzel a szófogadatlan királyfival? Bezárjuk a pincébe?
- Megijedne szegényke.
- Kukoricára térdeltessük a sarokba?
- Nem, fájna neki.
- Kiporoljam a légycsapóval?
- Nagyon fájna neki.
- Hát mit tegyek vele?
- Tudod mit? Tégy a tenyerébe egy szem cukros mandulát, azt majd én elveszem tőle. Ezt a büntetést, tudom, el nem felejti még szerecsen korában sem.
Mire a Szélvész kisasszony elropogtatta a cukros mandulát, a királyfi orcáján megszáradt a tinta. Fekete lett, mint a kéményseprő, s Szélvész kisasszony már vitte a fürösztőteknőhöz, mikor megkaptam a kezét.
- Megállj csak, kis szófogadóm. Hagyjuk meg ezt a szófogadatlan királyfit szerecsennek, s tegyük meg ajtónállónak. Hadd ijedjen meg tőle az olyan haszontalan gyerek, aki hívatlanul be akar menni az apu szobájába.
Úgy is lett, a szerecsen királyfi azóta őrzi is a szobámat. Nem mer abba a világon senki belépni, csak éppen - Szélvész kisasszony.
