Nagyon siralmas dolgokat jegyezett föl a történelem arról az Ulászló királyról, aki a dicsőséges Mátyás után gazdája lett a magyar koronának. A korona ugyan ragyogó volt, mert Mátyás hagyta rája örökbe, hanem már a csizmája sokszor lyukas volt szegény Ulászlónak. S bizony volt úgy, hogy nem vettethetett rá foltot az udvari csizmadiával, mert nem találkozott garas a ládafiában. Ilyenkor aztán búsan szólt oda szegény lyukas csizmájú király a kamarásához:
- Szaladjatok már, fiaim, kérjetek kölcsön egy-két aranyat az erdélyi vajda őkegyelmétől, majd megtérítjük neki kamatostul, ha több lesz az ország kincstárában.
Nem csoda, hogy így elszegényedett a jámbor király, hiszen sehogy se tudott bánni az emberekkel. A nagyurak hamar elbántak a gyámoltalannal, egymás után szedegették el tőle a dús királyi birtokokat. Ki szép szóval, ki fenyegetéssel, kinek ahogy esett könnyebbségére. Ő meg, az istenadta, még örült neki, hogy szívességet tehetett ezeknek a hatalmas uraknak, ha maga aztán megkoplalta is a bőkezűségét egész udvari népével.
Egyszer Velence városa valami hatalmas oroszlánt küldött ajándékba a királynak. Gyönyörű állat volt, tűz a nézése, fejedelmi a tartása, erő minden mozdulata.
- Jobb lett volna, ha egy ökröt kaptunk volna ajándékba - sóhajtozott a cselédség, míg a király a kalitka vasrostélyán keresztül kedvtelve nézegette a hatalmas vadat.
- Tisztelete jeléül küldi ezt fölségednek az én városom - jelentette a velencei követ -, csak viseltesse neki gondját, mert száz esztendőben egyszer ha akad ilyen oroszlán. Kicsivel beéri, egy napra elég neki egy borjú.
A király, ahogy ezt hallotta, ijedten kapott a koronájához az udvari népség savanyú mosolygása közben, de a dúsgazdag temesi gróf, aki szintén ott lézengett, megszólalt nagy dölyfösen:
- Ne ijedjen meg fölséged, én mindennap juttatok egy kövér borjút az oroszlán részére.
A király vidáman csapott a tenyerébe.
- Mindig mondtam én, hogy te vagy a leghívebb emberem. Mivel szolgáljam meg a jóságodat? Van-e még valami elajándékoznivaló, nótárius uram?
Az öreg nótárius szomorúan csóválta meg a fejét.
- Nincs már fölségednek a koronájánál egyebe.
A király elkomorodott, mert tudta, hogy a temesi gróf éppen a koronára szeretné legjobban rátenni a kezét. (Rá is tette később, amikor János király lett belőle.)
- Ahol nincs, ott ne keress - mormogta Ulászló, s odafordult az udvari cselédséghez. - Hát az oroszlánetetői méltóságot ki akarja elnyerni?
Nemigen törte magát senki az új méltóságért. Tudták, hogy csak a baj lesz vele, de a fizetség semmi. Utoljára a király odaintett egy csatlóst:
- Fiam, Lécz Péter, téged teszlek meg oroszlánetetőnek. Már csak azért is, mert te olyan sovány vagy, hogy tebeléd nem kívánkozik harapni ez a fenevad, akármilyen közel jársz hozzá.
Lécz Péter csakugyan elmehetett volna paszulykarónak a hosszúságával, a csontja meg csak úgy zörgött, ha mozdult. Nevették is pajtásai, mikor ismerkedni kezdett az oroszlánnal.
- Hej, te csúnya féreg, nem tudom, nem én eszlek-e meg előbb téged, mint te engem!
Hanem a temesi gróf csakugyan szavának állt, s hűségesen beszolgáltatta minden napra a kövér borjút, aminek meg is felelt az oroszlán emberséggel. Déltájban, mikor türelmetlen morgása fölhallatszott a várkertből a palotába, ugyancsak biztatták Lécz Pétert a cimborái:
- Siess, Péter, ehetnék a macskád!
Péter hordta is le hűségesen az ebédet, hanem hogy esett, hogy se: egyszer csak az oroszlán elkezdett soványodni, az etetője pedig gömbölyödni. Ulászlónak is szemet szúrt a dolog, s fülön csípte Lécz Pétert.
- Hékám, úgy látom, egész leromlik már az oroszlán a kezed alatt!
- Nem tesz neki jót a kerti levegő, uram király.
- Bezzeg te ugyancsak gyarapszol az oroszlán mellett. Igazi oszlop lesz már a lécből.
- Nekem meg nagyon jót tesz a kerti levegő, uram király.
Ulászló azonban gondolt egy okosat. Odaszólt egy másik inasának:
- Gyere csak, fiam, Keszeg Illés. Nem hiszek én ennek a hamis Lécz Péternek: terád bízom, hogy tartsd szemmel a munkáját. Mától fogva te vagy az oroszlánetető fölvigyázója.
Keszeg Illés megköszönte a kitüntetést, s ahogy a király odébbment, a vállára ütött az oroszlánetetőnek.
- Komám, Péter, szeretnék én is meghízni azon a te kerti levegődön.
- Jut is, marad is - felelte Péter készséggel -, én csak az első két combra tartok számot a borjúból.
Amire Keszeg Illés csak annyit mondott, hogy ő meg beéri a másik két borjúcombbal. Az oroszlán pedig köszönje meg, hogy megkapja a maradékot.
De biz azt nem nagyon köszönte meg az árva. Egy-két hét alatt úgy lefogyott az állatok királya, hogy szánalom volt látni. Majd kiszúrták a bőrét a csontjai. Bezzeg annál szűkebb lett Keszeg Illésnek a régi mente.
- Hej, Illés, Illés - azt mondja neki Ulászló -, nem szeretem én ezt a te munkátokat! Ehol, harcsa lett már a keszegből, az oroszlánból meg agárkutya. Hanem majd segítek én a bajon. Öcsém, Czinege Pál, kiveszlek az inasi sorból. Te ezentúl az oroszlánetető fölvigyázójának az ellenőrzője leszel. Legyen gondod erre a szegény állatra.
Czinege Pál ugyancsak szót fogadott. Amit az oroszlánetető meg az oroszlánetető fölvigyázója meghagytak a borjúból, annak Czinege Pál fogta pártját, mint az oroszlánetető fölvigyázójának az ellenőrzője. Az oroszlánnak nem maradt belőle befaló harapás se. Nem is sokáig bírta a böjtöt, negyednapra éhen veszett szegény.
A velencei követ éppen akkor érkezett meg megint a királyhoz, mikor Czinege Pál beszámolt az oroszlán bőrével. Ijedten csapta össze a kezét:
- Hát nem tudta fölséged jobban gondját viseltetni ennek a remek állatnak?!
- Inkább nagyon is gondját viseltettem - sóhajtozott a jámbor király -, hárman is etették egy borjúval. Ki nem tudom találni, mért unhatta meg az életét az istenadta oroszlán.
A velencei követ nem szólt semmit, hanem még azon az este elhurcolkodott Magyarországról.
