Tegnap, ahogy napáldozat felé odalent járkálok az udvaron, egyszerre valami keserves nyögést hallok a hátam mögött. Megfordulok, hát az öreg kőrisfánk nyög olyan nagyokat.
- No, ezt már közelebbről is megnézzük - mondom -, nyögdécselő kőrisfát úgyse mindennap látni.
Bizony nem is láttam én azt most se. Ahogy közelebb mentem, vettem észre, hogy nem a kőrisfa nyög, hanem az én Gyurka cimborám. Piros volt a képe, mint a pipacs, verte a verejték a homlokát, és fújt akkorákat, hogy szélmalmot hajthatott volna vele.
- Mit csinálsz te itt, Gyurka? - kérdeztem tőle.
- Birkózom a fával - azt mondja.
Én olyan komoly ember vagyok, hogy még azon se nevetek, ha valaki villával eszi a kávét, de már ezt nem állhattam meg kacagás nélkül.
- Olyan ez, Gyurka, mintha a hangya birkózna a kapufélfával - törülgettem meg a szememet.
- Az egészen más - csóválta meg Gyurka nagy komolyan a buksi fejét. - A hangyának nem az a mestersége, ami nekem.
De már erre megint nagy szemet meresztettem.
- Uccu mákos, hát teneked már mesterséged is van? - emeltem meg tisztelettel a kalapomat. - Hát aztán mi a te mesterséged?
- Vasgyúró vagyok - feszítette ki Gyurka a mellét kevélyen, és úgy nézett rám, mintha mindjárt meg akarna gyúrni engem is.
- Megállj, hékám - mondom neki -, én nem vagyok ám vasból. Azt mondd meg inkább, hogy legalább gyúrtál-e már vasat?
- Azt még nem gyúrtam - vallotta a vasgyúró mester egy kicsit elszomorodva. - De már sárból gyúrtam pogácsát.
- Az is szép foglalkozás - ismertem én el. - Csakhogy akkor te sárgyúró Gyurka vagy, nem vasgyúró Gyurka.
- Majd leszek én még az is - bizakodott Gyurka, s azzal megint nekigyűrkőzött a fának. - Éppen az erőmet próbálgatom, mert sok erő kell ám a vasgyúráshoz.
- Már mért kellene olyan sok? - vontam én vállat. - Nem olyan nehéz mesterség az.
- Nehéz az, mert a vasnál nincs nehezebb a világon - lökdöste Gyurka a fát nagy lihegve.
- Van biz annál - mondtam én erre. - Nehezebb egy mázsa toll egy mázsa vasnál.
De már erre Gyurka nevetett akkorát, hogy mind a két fülem csengett bele.
- Hát mi van ezen nevetni való? - kérdeztem tőle.
- Hát az, hogy te még ennyit se tudsz, bácsikám. Egy mázsa vas nehezebb, mint egy mázsa toll. Tudom én azt, mert én nagyon okos vasgyúró vagyok.
- No, azt látom - mondtam én erre -, akkor hát okosan beszélek veled, fiam, vasgyúró. Van nekem egy gyönyörű szép nyeletlen bicskám vasa nélkül. Azt adom neked, ha egy szakajtó tollat keresztül bírsz vinni az udvaron.
A vasgyúró mester gondolkozóba esett. Azon gondolkozott, hogy illik-e vasgyúró kezébe a tollas szakajtó. Utoljára mégis csak belecsapott a tenyerembe.
- Hol van hát az a híres bicska?
- Hohó, pajtás, előbb meg kell ám azt szolgálni - fogtam karon a nagy erőművészt, és bevezettem a konyhára.
No, a tollért nem kellett a szomszédba menni, mert éppen ott fosztotta az Etel szobalány a küszöbön. Mindjárt megtöltött vele egy kis szakajtót, még le is akarta tömködni, hogy több beleférjen, de én kikaptam a kezéből a szakajtócskát.
- Elég ez a mi vasgyúrónknak, Etel. Attól félek, ezt se bírja el a kapuig.
- Ugyan, bácsikám! - futotta el a pulykaméreg a kis cimborát, azzal fölkapta a szakajtót, és vitte kifelé, mint a semmit.
Vitte ám az udvar közepéig, de akkor utánakiáltottam:
- Pihenj már egy kicsit, Gyurka fiam, látom, alig bírod már azt a marék tollat!
- Micsoda? - szólt vissza haragosan Gyurka, és nagyot lódítva magán, elkezdett szaladni a szakajtóval, mint valami kengyelfutó. De vert is ám a szaladásával akkora szelet, hogy a harmadik lépésre már egy szál toll nem maradt a szakajtóban. Úgy szétröppent az egész, hogy megtollasodott még a Bodri kutya is, de még a háztetőre is jutott belőle.
A vasgyúró mester eltátotta a száját, én pedig megveregettem a vállát.
- No, Gyurka, kinek adjam már most a nyeletlen bicskát vasa nélkül?
Annak adom, aki leghamarabb összeszedi a szakajtó tollat.
