Három deáklegény állított be egyszer Mátyás királyhoz a budai Várba. Az egyiknek az orra volt vastag, a másiknak a füle, a harmadiknak a nyaka.
- Jeromos deák vagyok Prágából - esett térdre a vastag orrú.
- Vládó deák vagyok Krakkóból - görbült kétrét a vastag fülű.
- Zsombor deák vagyok Debrecenből - hajolt meg tisztességtudóan a vastag nyakú.
- Hát aztán mi járatban volnátok? - nézett végig rajtuk a király.
A deákok azt mondták, hogy szolgálatot keresnek. Szeretnének beszegődni őfelségéhez íródeáknak.
- Hja, deák urak, azt meg is kell érdemelni - mosolyodott el a király.
- Akit én megfogadok íródeákomnak, annak okosabbnak kell lenni, mint én vagyok.
- No, én az vagyok - tolta előre magát a cseh deák.
- Szeretném én azt látni, amit én nem tudnék - hágott a sarkába a lengyel deák.
A magyar deák hallgatott, mint tyúk a búzában, s nem is szólt addig, míg a király a vállára nem ütött.
- Hát te, öcskös, tudsz-e valamit, amit ők nem tudnak?
- Tudok, királyom - mondta csendesen Zsombor deák.
- Hát mit tudsz, amit ők nem tudnak?
- Meg tudom tanulni, amit eddig nem tudtam.
- Hát mitőlünk lehet is - vigyorgott össze a másik kettő.
Abban a percben a király leejtette a gyűrűjét úgy, hogy begurult a cédrusfa asztal alá. Mind a hárman kaptak utána, de a lengyel keze volt a leghosszabb. Ő kapta föl a gyűrűt, de bele is vágta a fejét az asztal sarkába, hogy csak úgy kongott.
- Fájt-e, fiam? - nézett rá Mátyás.
- De még holnap ilyenkor is fáj - tapogatta a lengyel a feje búbját.
- Nini, deák urak - fordított hirtelen a szón Mátyás -, melyiktek tudná megmondani, hogy hát az miért nem fáj az embernek, ha márványfalba ütögeti a fejét? Amelyik efelül fölokosít engem, az lesz az íródeákom.
- No, ez könnyű kérdés - cihegett Jeromos deák -, holnap ilyenkorra könyvet írok róla.
- Én már ma este készen leszek vele - legyintett a lengyel.
A magyar deák megint csak lecsüggesztette a fejét, mint a jégverte búza.
"No, énbelülem se lesz a király íródeákja - gondolta magában. - Az öregapám se tudná ezt megmondani, nemhogy én tudnám."
Bezzeg meg tudta a lengyel. Tizenkét kutyabőr hártyát teleszántott estélig a felelettel. Vitte is a királyhoz sebesen.
- No, uram király, ez majd fölokosít. Megtudod belőle, hogy a márványba olaj van belekövesedve, azért nem törik be rajta az ember feje.
- Én elhiszem, fiam - mondta a király -, de várjuk ki a másik két okosat is.
Reggelre Jeromos deák is beállított a felelettel. De annak még jobban eresztett a tudománya: talicskán tolta utána egy hajdú a sok irka-firkát.
- Ez az igaz, amit én írtam - bizonykodott erősen. - Az emberi ész az, ami meglágyítja a márványt.
- Igaz lehet, Jeromos deák - bólintott a király -, de már csak hallgassuk meg a harmadik cimborátokat is.
No, azt várhatták még harmadnap is. Se híre, se hamva nem volt.
Utoljára a király az ajtónálló apródját kérdezte meg, hogy tudja-e, hova lett Zsombor deák.
- Igenis tudom, uram királyom - csapta össze a bokáját az apród. - Odalent van az apródszobában.
- Hát aztán mivel mulatja ott magát?
- Biz az a fejét borogatja levendulalevéllel.
- De már azt megnézzük - nevetett a király, s lement a két deákkal az apródszobába. Hát Zsombor deák akkor is vizet csurgatott a fejére a bükkfa kupából.
- No, deák - hunyorított rá a király -, tudod-e már, miért nem fáj az embernek, ha márványfalba veri a fejét?
- Tudom ám, fölség - nevette el magát a deák is -, mert úgy összetörtem a fejemet a palotád márványfalán, hogy fényes délben is Fiastyúk-csillagot láttam az égen.
- Jól van, fiú - veregette meg a deák vállát a király -, te vagy az íródeákom. Ilyen ember kell nekem, aki nem restelli kipróbálni, amit nem tudott.
Azon nyomban fel is öltöztették Zsombor deákot meggyszín bársonyruhába, s aranyos lúdtollat dugtak a füle mögé. A másik kettő meg nem győzött irigyen settegni-suttogni: hogy hát ővelük már most mi lesz?
- Menjetek márványt lágyítani a tudományotokkal - adta ki nekik Mátyás az utat, s még akkor is nevette őket, mikor már rég elporzottak Buda várából.
Így volt, eddig volt, ezután is így lesz: aki azon erősködik, amit nem tud, megérdemli, hogy kinevessék.
