Móricz Zsigmond: GALAMB, RÉCE MEG A LÚD
Az volt egyszer bajos élet,
hogy a vízek kiszáradtak,
a folyóból mind kötél lett,
patakokból csepümadzag.
Fától fáig -, hegytõl hegyig
kifeszíték egytõl egyig,
s mint szárítókötelekre
teregették föl ezekre
a tengerek lepedõit,
tavak, tócsák kis kendõit,
így szárítják, így bizony,
a sok vizet a napon.
No, mit tegyen szegény galamb,
hát még a lúd, meg a réce !
Összefognak, õk nem fognak
szomjan halni csak azért se,
elmennek õk világvégre,
míg inni nem kapnak végre.
Réce, liba kéz a kézben,
billeg-ballag az útfélen.
Búgó galamb föntrõl kutat,
tavat, folyót, forrást kutat.
Mennek, mennek, világvégre,
hát a galamb így szól végre:
- Nem hal szomjan, aki jámbor,
hogyha víz nincs, van bor, van bor !
No, megörül a kacsa:
- Csak a csapra, csak a csapra !
A liba is rávijjong:
- I-i-gyu-unk, i-i-gyunk !
S úton talált hordó bort
csapolták, míg benne volt.
Addig örülgettenek,
végre be is csíptenek.
Jókedvüknek nincs határa -
ezért van az, hogy ha már ma
jókedvüknek jöttét látják
- amit akkor, azt kiáltják.
|
