Móricz Zsigmond: KOLDUS VEREBEK
Sivít a szél, zúg a zápor,
eresz alatt verébtábor.
Egyre azon csiripelnek,
ennivalót hol is lelnek.
Csirip, csirip, csip,
éhen veszünk itt.
Záporesõ egyre szakad,
éhes veréb hoppon marad.
Tarisznyát vet a nyakába,
veti fejét koldulásra.
Csirip, csirip, csip,
csak kap egy kicsit.
- Tyúkanyókám, kérem ásson,
rossz szívvel ma jaj ne lásson,
istenadta szegény vagyok,
adjon egy szem búzamagot.
Csirip, csirip, csip,
éhen halok itt.
- Jól van, jól van, veréb húgom,
nagy ínséged szánni tudom.
Ha nem adnék, míg van nekem,
megverne az isten engem.
Csirip, csirip, csip,
Jaj be jólesik !...
Koldus veréb hazabiceg,
rakott iszák vállán fityeg;
barátinak mutogatja,
irígységük megpukkasztja.
Csirip, csirip, csip,
aki ügyes csíp.
- Jaj, te zsobrák, jaj, te gaz !
Hol vetted ezt ! Mondj igazt !
- Kolduljatok, kaptok még,
tyúkanyónál van elég.
csirip, csirip, csip,
hanem rólam csitt !
Ketten-hárman szégyenszemre,
mennek egy-két búzaszemre,
tyúkanyó is fejet csóvál,
csak kicsiny marokkal szór már.
Csirip, csirip, csip,
magamnak sincs mit !
Van riadal verébtanyán,
mind fut a mankó s szütyõ után.
Most legyen a gazda már dús,
seregestõl jön a koldus.
Csirip, csirip, csip,
ha nem adnak, csíp.
- Mit akartok, zsivány horda ?
- Könyörögni jöttünk volna.
- Dolgozzatok, nincs már esõ !
De szól a sok prédalesõ:
Csirip, csirip, csip,
fösvény gazda csitt !
A mankóból dorong válik,
a koldus mint rabló áll itt.
De tyúkanyó vitéz legény:
- Csibéimet megvédem én !
Csirip, csirip, csirip, cserép,
így kotródik el a veréb.
"""""""""""""""
DISZNÓK AZ ESÕBEN
Perzsel a nap, meleg a nyár,
kinn a mezõn a disznónyáj.
Vígan túrják fel a tallót,
soha jobb dolguk még nem vót.
De csak felleg kerekedik,
nagy zivatar közeledik,
dörög az ég, esõ meg jég,
mintha dézyából öntenék.
Megrémült a disznók hada,
fényes délben vágtat haza.
Mind rémülten karikázik,
az új ruha még elázik.
van visítás, van sivítás,
jaj, iszonyú a megázás,
míg a falun végigérnek,
egyre kurrognak a vének:
"...Hogyha én ezt tudtam vóna,
Köpönyeget hoztam vóna !"
Rásír a sok kismalac is:
"Én is, én is, én is, én is!"
Úgy berontnak a kapuba,
aki ott áll az útjokba,
köszönni sem ér rá nekik,
mint a semmit, úgy fellökik !
|
