Egész Sáros vármegyében, de még azon is túl, messze földön nem volt olyan gazdag ember, mint Szeredy Gáspár. Abban az időben élt őkigyelme, mikor két királya volt Magyarországnak: Ferdinánd és Zápolya. A magyar urak megosztoztak, egy része Ferdinánd, más része Zápolya pártján volt, de akadt köztük nem egy, aki hol Ferdinánd, hol Zápolya felé hajolt, ingadozván, mint a nádszál. Szeredy Gáspár uram hűségesen megállott Ferdinánd mellett, szolgálta őt kardjával, eszével, s Ferdinánd nem is volt hozzá háládatlan: annyi várat s uradalmat ajándékozott neki, hogy mikor a hű labanc megöregedett, azt sem tudta hamarjában, melyik várában húzódjék meg csöndes pihenőre. Végre is Makovica várát szemelte ki: ez volt a legszebb valamennyi közt, s ez fészkelt a legmagasabb hegyen. Innét, ha ki-kitekintett az ablakon, messze földre ellátott gyöngülő szeme, s amit látott, minden az övé volt: a szántóföldek, rétek, a kövér gulyák, ménesek, még talán a csillagos égbolt is.
Gazdag embernek sok a vendége: Makovica vára sohasem volt csöndes, messze földről jöttek a vendégek Szeredy Gáspárhoz, aki nemcsak gazdag, de vendégszerető ember is volt. Aztán szerette is az öreg a búfelejtőt. Mert hiába a nagy gazdagsága, nem volt tökéletes a boldogsága: Isten nem áldotta meg fiúgyermekkel, amin sokat kesergett az öreg. Ím, az ő halálával meghal a Szeredy név, leányaira s a leányaival más névre marad a rengeteg sok uradalom. Másra marad a szép Makovica is!
Ezt sajnálta leginkább. Mondta is nemegyszer a vendégeinek:
- Mit ér a sok vár, a tenger uradalom, ha nincs fiam?
- Igaz, igaz - bólintottak a vendégek -, mit ér?
Ott volt a vendégek közt Rákóczy János is, Sárosvár ura, Makovica leggyakoribb vendége. Rákóczy Jánosnak is volt vára temérdek, de egy sem vetekedett Makovicával. Fájt is a foga erre a várra, s azért járt oly sűrűn Szeredyhez, hogy kedvező pillanatban megszerezze azt magának. Egyszer aztán, mikor az öreg többet talált lehajtani a búfelejtőből, s ismét keseregni kezdett Makovica sorsán, Rákóczy János megragadta a kedvező alkalmat.
- Ugyan mit kesereg annyit, Gáspár bátyám. Adja el a várat nekem, legalább tudja még életében, hogy kié lesz. Mikor még nem volt a kigyelmedé, ígértem volt érette húszezer aranyat: most is megadnám érette.
- Helyes, öcsém - mondta hirtelen Szeredy Gáspár -, neked adom a várat, de kikötöm, hogy a húszezer darab arany mind egy esztendőből való legyen. Ha mához egy esztendőre húszezer ilyen aranyat leszámlálsz nekem, ám legyen a tied a vár, ellenkező esetben a pénzt is elveszted, s a vár is nekem marad.
- Itt a kezem! - kiáltott örömmel Rákóczy János.
Kezet fogtak, s a többiek el is ütötték: megvolt a fogadás.
Rákóczy János amilyen gyakori vendége volt addig Makovica urának, éppen olyan ritkán mutatkozott a fogadás óta. Hiszen az nem is csuda: szerzett egy esztendőre való dolgot. Mert aranya volt temérdek, de mind egy esztendőből való bizony kevés. Messze földet bejárt, hogy összeszerezze az egy esztendőben vert húszezer aranyat. Szeredy Gáspár meg csak nevetett magában, ha eszébe jutott a fogadás: bizonyos volt abban, hogy Rákóczy veszti el azt. Hanem amint közeledett az utolsó nap, nyugtalankodni kezdett az öreg: hátha mégis?... Érezte, hogy inkább az életétől volna képes megválni, mint kedves várától. Erősen megbánta a fogadást. Még meg sem virradott, már kiült az ablakba, honnét Sárosvár felé láthatott: remegve várta Rákóczy Jánost. Az ablakban találta a felkelő nap, de most nem gyönyörködött a nap ragyogásában: tekintete arra az útra szegeződött, amerről Rákóczy Jánosnak jőni kellett. S ím, egyszerre csak a messze távolban vastag porfelleg kerekedik, kavarodik.
- Ez Rákóczy János! - kiáltott föl Szeredy Gáspár.
Nem volt maradása az ablakban, lovat nyergeltetett, s sebes vágtatva lovagolt Rákóczy elé. Csakugyan ő volt: Rákóczy János. Utána egy kis csapat lovas, s ezek közt egy egész sereg ló, mindannyinak a hátán átalvető zsákok tele arannyal.
Hosszúért és Bártfa közt találkoztak.
- Adjon isten jó napot, Rákóczy János!
- Fogadj isten, Gáspár bátyám!
- Mi van a zsákokba, Rákóczy János?
- Csengő arany, Gáspár bátyám.
- Mind egy esztendőben verték-e, Rákóczy János?
- Egy esztendőben, Gáspár bátyám.
- No, mindjárt meglátjuk.
Ott mindjárt asztalt terítettek, s számolták rá az aranyat. Szeredy Gáspár pontosan megnézett minden darabot, megforgatta erről-arról, s amint folyt a számolás, kivert homlokán a hideg verejték. Ezeret ezer után számoltak, megvizsgált még tízezret meg tizenötöt - mind egy esztendőben verték. Aztán már egy arany híja sem volt a húszezernek, s mind egytől egyig egy esztendőből való.
- Jaj! - ordított fel Szeredy Gáspár, s ezzel a jajszóval összeomlott. Még egy szomorú pillantást vetett kedves vára felé, s örökre lezáródott szeme pillája...
