Juhász Árpád (Zombor, 1863. június 29. – Budapest, 1914. május 30.) festő, iparművész.
Pályáját hivatalnokként kezdte, majd 1890-ben elvégezte a budapesti Mintarajziskolát. Képzőművészeti tanulmányait 1894–1897 között Lotz Károly növendékeként folytatta. 1905-ben Gödöllőre költözött, s az egy évvel azelőtt megalakult gödöllői művésztelep tagja lett.
Munkásságában kiemelkednek a matyó és az erdélyi népviseletekről, népi díszítőművészeti motívumokról készített, néprajzi vonatkozású tusrajzai és akvarelljei. Ő illusztrálta többek között Malonyay Dezső többkötetes népművészeti vállalkozását, de Kőrösi László egyiptomi művészettörténeti könyvét is. Emellett jelentősek tájképei és szecessziós meseillusztrációi is. Munkáinak egy részét a gödöllői Helytörténeti Gyűjteményben és a Magyar Nemzeti Galériában őrzik, de művei budapesti és soproni iskolák falfestményeiként is fennmaradtak.
Eredeti, sajátos művészegyéniséget vesztettünk Juhász Árpádban. Merőn más volt, mint a megszokott festő-tipus, nem is tudott sohasem beleilleszkedni a nagyvárosi világba, a hajlékát is csak éppen úgy mellette ütötte fel. mintha félne tőle, mintha nem szívlelhetné, de mégis itt kell, a közelében maradni, mert a küzdelem a létért, ez a szörnyűséges viadal, amely sírba is vitte szegény Juhász Árpádot, így kívánta.
JUHÁSZ ÁRPÁD Nem pesti ember volt Juhász Árpád. Zomborban született 1863 június 29-én. Ott szörnyen szürke miliőben indult pályára: díjnokoskodott nem kisebb kolléga társaságában, mint Schmitt Jenőében. A két fakó díjnok aztán nem is maradt sokáig díjnok. Schmitt Jenő is, Juhász Árpád is, országos nevű ember lett, miután nekieredtek az apostolkodásnak. Kiki más téren.
Juhász Árpád, az igénytelen egyszerűség netovábbja, hivatalnokoskodása ellenére is módot tudott találni, hogy diplomát szerezzen: rajztanár lett 1890-ben. Csak úgy, in partibus infidelium. Rajzolni kezdett, sokat, rengeteget, szinte számba se lehet venni. Végigrajzolta a multat és jelent: százszámra, készített illusztrációkat Kőrösynek az egyiptomi művészetet tárgyaló könyvébe, ezerszámra készített felvételeket, részletrajzokat Malonyay nagy népművészeti kötetsorába. A magyar-kabátos, nagy-szakállú művész felette rokonszenves, szikár alakja az országnak hol ebben, hol abban a zugában tűnt fel, mindenütt fanatikus szeretettel kémlelte a magyarság művészetét, életét. Mert nemcsak művész volt, hanem a szíve zugáig lelkes magyar. Rajzolataiban rengeteg formát, motivumot mentett meg az enyészettől. És áldott jólelkü ember volt: megérezte az istenadta nép baját, búját, bánatát, hozta hozzánk, átültette a művészet nyelvére. Rajzolt róluk ceruzával, tollal, ecsettel, aztán meg, hogy mi városiak közelebbről megismerjük: fából is megfaragta, színesen ki is pingálta a hökömnyi magyarkákat, akkorákat, mint amekkorák a gyerekek ólomkatonái, de hát ezek nem ólomból sajtolt, hanem művészi érzékkel fába stilizált magyarkák, helyes, töves-gyökeres magyarkák voltak s oly virulón föstöttek két évvel ezelőtt, mikor kiállította őket a Nemzeti Szalonban, hogy mindenki gratulált a mesternek. De aztán, persze, more patrio, a gratulációnál tovább nem jutottak az emberek... Legutóbb hónapokat töltött a matyók közt, Mezőkövesden. Nagyon megszerette őket, úgy hogy amidőn a székesfőváros egyik iskolájának falaira a gyermek értelméhez mért képeket kellett festenie, onnan vette hozzá a motívumokat. E két falképet a hozzá való tanulmányokkal együtt közöljük itt, egy ceruzarajzzal egyetemben, amely technikának igazán mesteri kezeléséhez nálunk senki se értett annyira, mint ő.
Semmi sem világítja meg jobban Juhász Árpád művészi eszejárását, mint az a néhány sor, amelyet — már kissé betegségtől gyötörve, ágyból — küldött nekünk, a két iskolakép magyarázatául. Azt mondja:
«Érzem, hogy valahogy igazolni is kellene magam a képek témái miatt. A mostani viszonyok között különösnek tűnhet az föl, hogy miért választ festő ilyen népies és annyira speciális jellegű népviseletet témául. Tudom, sokan lesznek, akik mosolyognak az ilyen nemzetiszínű művészi irányon, viseleten, parasztosnak találják, s nem tartják méltónak művészi témára.
A hollandusok azonban máskép gondolkoznak, amikor elküldik nekünk az ő nehézkes facipős alakjaikat, fán, porcellánon, üvegen, szöveten, levelezőlapon stb, szóval mindenen, ami alkalmas, vagy nem alkalmas a díszítésre.
Nekünk ezek mind jók és senki sem ütközik meg rajta.
Csak arra gondoltam, amikor a képeket festettem az iskolában és hallottam, amikor a kisleányok régi zamatos magyar népdalokat tanultak énekelni (nem tudom kinek igen dicsérendő rendelkezéséből), hogy ily módon ébredjenek annak a tudatára, hogy valahol messze a szélrózsa különböző irányában vannak még magyarok, akik ekkép énekelnek, de ez az énekszó nem hallatszik Pestig, nem engedi be a piaci lárma. Épp ily szerepe van e képeknek is ; messze esik a vidék magyarsága Pesttől, a gyárak füstjétől és egyébtől piszkos levegőn át nem látni azt, hogy messze valahol élnek igazi magyarok ; e képek folyton emlékeztessék őket arra, hogy hosszú évszázadok óta él e nép a vidéken, folyton végezve a nemzeti géniusz munkáját, ismeretlenül, titokban méltánylás nélkül ; faragta, festette, hímezte a tulipánt még mielőtt felfedezték azt Pesten, hogy gomblyukba tűzzék ideig-óráig...
Ilyenféle célt akartam e képekkel szolgálni, mert az a meggyőződésem, hogy nálunk -különösen most e nehéz időkben — a nemze'ti karaktert erősen hangsúlyozni kell és ennek az ideje be is fog következni a vidék ébredésével.
A képek tárgya ; az egyiké: bevonulás, beiratkozás az iskolába.
A másiké egy közismert népies gyermekkörjáték, amit Mezőkövesden «turódi-játéknak» neveznek.»
Ilyen álmai voltak szegény Juhász Árpádnak a magyar művészetről. S ezekkel — félig féltve őket, félig remélve teljesedésüket — hunyt el, rövid betegség után, szinte észrevétlenül, oly igénytelenül, mint amilyen volt az élete, Budapesten, május 30-án. Áldott legyen emléke.
Juhász Árpád (Zombor, 1863. június 29. – Budapest, 1914. május 30.) festő, iparművész.
