Molnár József (Zsámbék, 1821. március 21. – Budapest, 1899. március 6.) magyar festő, grafikus.
Életpályája:
Hivatalnok apja lelkésznek szánta, de ő Landau Lénárd pesti rajziskolájában végzett előtanulmányok után, 1837-ben beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára. Anyagi okokból fél év után kénytelen volt visszatérni Magyarországra. Ezután Pesten, majd rövid ideig Kolozsvár környékén arcképfestésből élt. 1844-re sikerült annyi pénzt megtakarítania, hogy Velencébe utazhatott, ahol Ürményi Ferenc anyagi támogatásával a képzőművészeti akadémia hallgatója lett. 1845-ben Rómában, Nápolyban és Pisában tett hosszabb tanulmányutat, majd 1847-ben Münchenbe ment, ahol rövid ideig a képzőművészeti akadémiát is látogatta. A bajor fővárosban ismerkedett meg a kor tipikus magyar tájképfestőivel Ligeti Antallal, Brodszky Sándorral és Libay Károllyal. Brodszky Sándorhoz ettől kezdve haláláig erős barátság fűzte. Közel két évig tájképeket festve együtt járták a bajor, svájci és tiroli hegyeket, 1848-ra azonban ismét anyagi nehézségekkel kellett szembenéznie, ezért Stuttgartba utazott, ahol arcképfestésből tartotta fenn magát. Számos megrendelést kapott – egy festményét a würtembergi király vette meg –, így anyagi helyzete hamarosan rendeződött. Brüsszeli és Párizsi tanulmányút után rövid időre visszatért Münchenbe, majd 1853-ban Pesten telepedett le. 1857-ben Nemzeti Album címmel kiadta táj- és életképeinek gyűjteményét. 1858-ban felhívást tett közzé egy Magyar birtokosok és gazdák című műre, amely litográfiákat tartalmazott volna, de terve nem valósult meg. 1862-ben Brodszky Sándorral közösen fényképész műtermet nyitott Győrben, ez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és csak 1864-ig működött. Ettől kezdve kisebb tanulmányutaktól eltekintve haláláig a fővárosban élt.
Művészi pályája:
Művészete az érzelmesen lágy festéstől haladt a romantikus témaválasztás és előadásmód felé. Számos munkájában a biedermeier romantikus elemekkel keveredik. Pályája elején, hogy megélhetését biztosítani tudja, szinte bármilyen festői megbízatást elvállalt, arcképeket, életképeket, tájképeket és szentképeket is festett. 1840-ben, a Műegylet első kiállításán egy népies témájú életképpel, a Drótos tót című festményével szerepelt. Hazatérése után történelmi témaválasztású képeivel a magyar művészet nemzeti törekvései mellé állt. 1855-ben készült Dezső vitéz feláldozza magát Róbert Károlyért című képe, amely meghozta számára az elismerést és nevét országosan ismertté tette. A hatásában mozgalmas, romantikus pátoszt sugárzó, de hangsúlytalan megvilágítású és kemény rajzosságú képen a biedermeier és az akadémizmus felfogása keveredik. A festmény jelentős állomása a magyar történelmi festészet kialakulásának, de témaválasztásában sem szerencsés, mert bár hazafiúi önfeláldozásra tanít, az abszolutizmus idején, mikor a nemzet szembefordult az uralkodóval, nem szerencsés az uralkodójáért meghalni kész Dezső vitéz példaképül állítása. Az 1850-es években még több történelmi képet festett. A Műegylet 1859. évi, történelmi festményre kiírt pályázatán IV. Bélát megmentik a Frangepánok a tatárok elöl című képével vett részt. Valamennyi hasonló témaválasztású képéből hiányzik az igazi művészi erő, inkább a dicsérendő szándék és a tetszetős kivitel hozott számára elismerést. Ebben az időszakban készült a lélektani ábrázolás szempontjából legérdekesebb műve, a Théodore Géricault hatását magán viselő Hajótöröttek. A királyi család tulajdonába került Budavár visszavétele című kompozíciója után már csak táj- és életképeket festett. Korábbi munkáival szemben életképeinek témáját ekkor már inkább a polgárság életéből merítette. E korszakában tájképein teljesen szakított a biedermeier naturalizmussal és arra törekedett, hogy a színekkel, illetve a megvilágítással a képet hangulatossá és egységessé tegye. A fény- és színhatások iránti fogékonysága egyes festményeit a plein air előfutárai közé sorolja. Számos tájképet festett a Magas-Tátrában, ezek alapján a magyarországi művészettörténet a Mészöly Géza előtti tájképfestészet jelentős képviselőjeként tartja számon.
Részt vett a főváros művészeti életében, képeivel rendszeresen szerepelt a Műcsarnok kiállításain. Életéről és műveiről Turcsányi Erzsébet művészettörténész írt monográfiát Molnár József 1821–1899 címmel (Budapest, 1938).
Főbb művei:
Drótostót (1840)
Ábrahám kiköltözése (1850)
Meglepett rabló (1850)
Pihenő arabok (1852)
Dezső vitéz feláldozza magát Róbert Károlyért (1855)
Mátyás király a csillagásznál (1856)
Pihenő rablók (1856)
Árpád-házi Szent Margit halála (1857)
Budavár visszavétele a töröktől (1858)
Szüret (1858)
Itató a pusztában (1859)
Kemény Simon halála (1859)
IV. Bélát megmentik a Frangepánok a tatárok elöl (1859)
Utazó karaván (1860)
Fürdő nő (papír, ceruza, tus 123 mm x 87 mm, 1865, MNG)
Halastó a lengyel Tátrában a menguszfalvi csúcsokkal (1870 körül)
Kárpáti táj (1874)
Légyott (1879)
Margit és Faust (1896)
Krisztus keresztről való levétele (1896)
oltárképek
Szent Erzsébet (Kecskemét, ferencesek temploma)
Szent László (Buda, Széchenyi-hegy kápolnája)
Szent Márton (Kürth)
Szent Márton (Udvard)
Szent Rókus (Szabadka)
Mária mennybemenetele (Vaál)
Molnár József (Zsámbék, 1821. március 21. – Budapest, 1899. március 6.) magyar festő, grafikus.
