Szalay Lajos (Őrmező, 1909. február 26. – Miskolc, 1995. április 1.) világhírű Kossuth-díjas magyar grafikus, a 20. századi magyar rajzművészet megújítója. „Szalay Lajost úgy tartjuk nyilván, mint az új magyar grafika újjászülőjét” (Beke László, 1970).[1] Művészetét világszerte elismerték, Pablo Picasso szerint „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.
Szalay Lajos Őrmezőn (ma Strážske, Szlovákia) született. Apja, Szalay Nándor, vasúti alkalmazott („állomásfelvigyázó”) volt, anyja, Sike Karolin, paraszt származású. A család rövidesen Miskolcra költözött, a Bocskai utca 13. szám alá. Gyermekkorát ezután felváltva városban és falun töltötte, az iskolai szünidőket rendszeresen anyai nagyszüleinél, Tarnabodon. Szeretett falun lenni, ahol a természet közelségében ismerkedhetett meg a növényi és az állati élettel. Amikor apja tüdőszanatóriumba került, a család ezalatt egy időre Tarnabodra költözött. Itt egy földmérő mérnök adott a kezébe papírt és ceruzát, és saját emlékei szerint ekkor, hároméves korában készült az a rajza, ami egy biciklijét támasztó embert ábrázol. Mivel Tarnabodon egyedül Szalay Nándornak volt kerékpárja, egyértelmű volt, hogy a gyermek ezzel fejezte ki apja hiányát. Az első világháború során apját besorozták, ekkor ismét Tarnabodra költöztek anyjával, és a nagyszülői házban laktak. A családi munkamegosztásban a gyerek dolga volt a négy ökör őrzése. „A gyerekszoba helyett a gyerekistálló nevelt. … Meg nagyanyám, aki szinte kézenfogva járt Istennel” – írta. Szerette ezt az életet.[3] Az elemi iskola első két évét a faluban végezte. Itt fordult elő az az eset, hogy házi feladatként rajzot kellett készíteni a tanulóknak. Amikor a fiú bevitte saját rajzait az iskolába, a tanító megdöbbent és azonnal behívatta anyját az iskolába. „Ezt ő rajzolta? – Igen tanító úr, de nem fog többet megtörténni! (Ugyanerre a mondatra a Szalay Lajos 80 éves című, 1990-ben készült filmben – rendezője B. Farkas Tamás, operatőre Koltai Lajos – így emlékszik: – Majd kiverem belőle!) – Ezeket a rajzokat elküldték Bécsbe egy kiállításra 1918 körül”. A rajzok közül egy fennmaradt (137×233 cm, magántulajdonban van), és a legmegdöbbentőbb, hogy a kilencéves fiú tusrajzán már felfedezhető a későbbi művész jellegzetes vonalkezelése. „Már a kompozíció, maga az elképzelés is merész egy 9 éves kisfiútól: szögesdrót-sövénytől a néző felé lejtő földdarabon elesett katonák halomban fekszenek. A testek rövidülései, a kompozíció tagoltsága, az élettelen testek szuggesztivitása már jelez valamit a formálódó rajzolóból.”[4]
A háború után Miskolcon laktak, a fiú itt folytatta az elemi iskolát, de nehéz volt Tarnabod után átszoknia a városi életbe. A harmadik és a negyedik osztályt a MÁV-telepi iskolában végezte el.[5] Tízéves korában iratkozott be a Fráter György Katolikus Főgimnáziumba (ma Földes Ferenc Gimnázium). Első tanára, aki 13–14 éves korában kezdett foglalkozni vele, Balogh József volt (Balogh József magán rajziskolát működtetett). E korszak rajzi próbálkozásaiból alig maradt meg néhány (önarcképek, mozdulat-tanulmányok, szobor rajz). Gimnazistaként részt vett a „Zászlónk” című folyóirat rajzpályázatán, amelynek első díját Konecsni György, második díját Szalay Lajos nyerte. Végzős diákként ő nyerte a legjobb magyar érettségi dolgozatért járó 100 pengős díjat, a Munk Pál hernádnémeti földbirtokos által kiírt pályázatot, ugyanakkor a gimnáziumi rajzversenyt is megnyerte.
Először Muhits Sándor vezette be a művészetbe. Még gimnazista volt, amikor részt vett a Képzőművészeti Főiskola miskolci művésztelepének munkájában – Benkhard Ágost telepvezető jóvoltából. Igen fontos dolog volt ez a fejlődése szempontjából, mert az ifjú tehetségek együtt dolgozhattak a főiskolásokkal. Itt ismerkedett meg Csabai Kálmánnal, a későbbi miskolci festőművésszel, aki majdan megszervezi a külföldről hazatérő Szalay miskolci letelepedését.[5] 1927-ben került Budapestre, a Főiskolára. Már a felvételin megismerkedett „Konecsni Jóskával”, aki megnyerte előtte a „Zászlónk” rajzpályázatát. Főiskolai évei szürkék voltak, az állandó pénzhiány is meghatározta hangulatát. Azért 1930 őszén – az apja révén járó szabadjeggyel – kiutazott Párizsba, zsebében mindössze húsz pengő volt. Párizsban Picasso művészetét tanulmányozta.[7] Kilenc hónap után tért haza. 1936-ban kitűnő előmenetellel, rektori dicsérettel, Székely Bertalan-díjjal fejezte be a negyedik évet. És ezt követte a megdöbbentő hír: a rektor kommunista gyanú vádjával eltanácsolta a főiskoláról. Nehéz időszak következett, amiben – furcsa módon – a megnyugvást és a jóllakást a katonai szolgálat jelentette. A fronton a háború szörnyűségei, a nehéz frontviszonyok adtak bőséges anyagot Szalaynak.[8] 1939-ben megnősült, felesége Hering Júlia (1910–2000), aki a festő haláláig hű társa és támasza volt.[9]
Rajzainak témája két vonulatba sorolható: az elesettek ábrázolása és a vallásos rajzok. Ezeken az alkotásokon a vonalak hol egy lendülettel metszik ki a figurákat, hol aprólékos, tördelt vonalak sokaságával ábrázol, jellemzőjük a megemelt nézőpont. A rajzok nem annyira konkrét jeleneteket, figurákat ábrázolnak, hanem inkább magatartásformákat, lelkiállapotokat, miközben a kompozíció jellege is meghatározó. Farkas István festőművésznek, a Singer és Wolfner Kiadóvállalat vezetőjének köszönhetően illusztrációs megbízásokat kapott. Illusztrálta – többek között – Steinbeck, Cervantes és Dosztojevszkij műveit, majd 1993-ban Szabó Lőrinc verseihez készített rajzokat. Ekkor írta a költő a Szalay-rajzokról: „…éreztem szuggesztív erejüket, vonalaik és foltjaik szikár, kemény vagy súlyos líráját… A rajzok, melyeket az én költeményeimhez készített, önálló munkák.” Ugyancsak Farkas István révén jelenhetett meg első, hatvan rajzot tartalmazó albuma 1941-ben, a kiadványhoz az előszót Kassák Lajos írta („Vonalai szinte érzékien hajlékonyak, körülzárt formaalakzatai monumentálisak…”). Második hatvan rajzát tartalmazó kiadványa 1945-ben jelent meg, ennek előszavát Kállai Ernő írta („művei között soka világirodalom régi és modern remekeitől sugallt illusztráció”).[10][11][12] Külföldön [szerkesztés]
1946-ban összetalálkozott Boldizsár Ivánnal, aki besorolta a Párizsba utazó békedelegációba. Amikor megkérdezte tőle, hogy miért teszi ezt egy idegen grafikussal, a következő választ kapta: „Mindig szerettem volna József Attilán segíteni, de akkor nem volt rá módom. Mivel téged is sokra tartalak és valahogy József Attilára is emlékeztetsz, rajtad keresztül rovok le egy szinte adósságot, amit Attila iránt éreztem.” Párizsban a Les Lettres Françaises rajzolója lett, ami jövedelmet biztosított számára. A következő évben Georges Rouault révén UNESCO-ösztöndíjat kapott. A megfelelő színvonalú megélhetésre azonban ez sem volt elég, ezért 1948-ban – orvosi tanácsra – Argentínába utaztak. Itt már a következő évben a tucumáni (San Miguel de Tucumán) egyetem szerződtetett tanára lett. Gyorsan megtanult spanyolul, művészetét pedig megbecsülték. 1949-ben itt is megjelent egy önálló albuma, Impresiones de un Inmigrante (Egy bevándorló impressziói) címmel. Bevezetője egyebek mellett így szólt: „Szalay Lajos egy fiatal magyar bevándorló, aki pár hónapja érkezett Buenos Airesbe, poggyász nélkül, csupán rendkívüli művészi tettvággyal, lelkesedéssel, tiszta hittel tarsolyában.”[13] Később, 1958-tól 1961-ig a Buenos Aires-i képzőművészeti főiskolán tanított.[14] Egyik kiállítása alkalmából azt írták vele kapcsolatban, hogy az argentin rajzművészetnek két korszaka van: a Szalay előtti és a Szalay utáni korszak. Argentínában született lánya, Mária Klára.[15]
Argentínai tartózkodása alatt kialakult egy művésztársaság, amely gyakran összejárt egy kávéházban beszélgetni a művészet kérdéseiről. A társaság két tagja, Diego F. Pró és Lorenzo Dominguez fontosnak tartották írásban is megörökíteni e beszélgetések légkörét, hangulatát. „Igazán szép beszélgetésekkel eltöltött esték voltak ezek. … Szalay kinyit egy rajzmappát. Mesteri rajzok kínlódó, kiterjedés nélküli vonalakkal, melyek belecsordulnak a sík két dimenziójába. Nincs meg rajtuk a formák és a görbe vonalak nyugodt lágysága, a plasztikus formák klasszikus látásmódja. Nem olyan rajzok, melyeket bármilyen irányból lehetne nézegetni. Nem is festőiek. Szigorú rajzok.”[16] Fontos albumai jelentek meg Lajos Szalay Dibujos Drawings címmel 1954-ben (103 rajz) és 1957-ben (117 rajz).
Nagy megrázkódtatást jelentettek számára az 1956-os forradalmi események – elsősorban saját tehetetlensége okán. Tízezer kilométernyi távolságból hallgatta a híreket Magyarországról és olvasta a sajtó híradásait. Argentínában nagy szimpátiával figyelték a forradalmi eseményeket, Pedro Eugenio Aramburu tábornok, köztársasági elnök kijelentette: „Minden argentin szívben egy kis Magyarországnak kell élnie.” Szalay hallgatta a híreket és éjjel-nappal rajzolt, így fejezte ki érzelmeit: megrajzolta a forradalmat. „Megpróbáltam lerajzolni, amit hallottam. Nem illusztráltam, a rádió által provokált hangulatban rajzoltam. A rajzokon rajta van az akkori hangulat. … Hallgattam a rádióban a híreket, és rajzoltam. A rajzok a rádióhírekre érzett személyes megindulásom grafikus vetületei.” 1956 októberében 50–60 rajzot adott át Fercsei Jánosnak, egy Buenos Aires-i újság magyar szerkesztőjének, majd november 4. után egy újabb adagot. A művész nem kért pénzt a rajzokért, csak azt tartotta fontosnak, hogy jelenjenek meg, és hogy ő készíthesse a kiadvány tipográfiáját (SOS – El drama de Hungaria). A brosúrára a pénzt a dél-amerikai magyarság és Czanyó Adorján nyomdája adta össze, és ötezer példányban jelentették meg. Az anyagot elküldték a világ vezető lapjaihoz és az ENSZ-be is, és diplomaták álláspontját ténylegesen befolyásolta '56 megítélésében. A rajzokat „a tragikum megmutatásának feszültsége hatja át” (Biczó), és hihetetlen, hogy Szalay drámai lényeglátással úgy mutatja meg a forradalmat, hogy maga voltaképpen nem is volt részese annak.
Szalay Lajos (Őrmező, 1909. február 26. – Miskolc, 1995. április 1.) világhírű Kossuth-díjas magyar grafikus, a 20. századi magyar rajzművészet megújítója. „Szalay Lajost úgy tartjuk nyilván, mint az új magyar grafika újjászülőjét” (Beke László, 1970).[1] Művészetét világszerte elismerték, Pablo Picasso szerint „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.
